Meddig okolhatom a szüleimet?
Tudom, nem biztos, hogy könnyű ezzel szembenézni, de pontosan 18 éves koromban hivatalosan is felnőtté válok. Ezután már felelős vagyok az életemért. Maradhatok persze a fájdalmaimban, mondhatom, hogy gyerekként mennyire sokat kellett szenvednem, elnyomtak, gyakorlatilag tönkretették az életem... De a gyermek éveknek egyszercsak vége lett. Minden, ami utána történik velem, minden, amit kezdek, vagy nem kezdek az életemmel az már a saját felelősségem. Mindannyian vágyunk tökéletes szülőkre és tudom nem könnyű elfogadni, hogy a szüleim is „csak” emberek. Nehéz elfogadni, hogy nekik is vannak szüleik és ők is a puttonyukban hozott anyagból gazdálkodhattak, amikor engem felneveltek. És igen! Minél több fájdalmat hordozok magamban, annál nehezebb ezt elfogadni. De senki nem is mondja, hogy nincs jogom a fájdalomhoz, hiszen mindez megtörtént velem.
Azonban a döntés mindenképpen az én kezemben van:
Ha már elmúltam 18 éves, akkor már csakis az én felelősségem, hogy gyógyítom-e a bennem lévő sebeket,
vagy a lelkemben örökös lázadással és hibáztatással élem az életem. Ezzel pedig én is csak viszem tovább a „hagyatékot”. Fogadkozom, hogy én majd jobban csinálom, más leszek. De egyszer csak hallom, ahogyan pontosan ismétlem a gyerekemnek az anyám, vagy az apám hangsúlyával ugyanazt a mondatot, amit olyan sokszor hallottam...
Miért csinálom ezt, miért nem tudok elég türelmes lenni? Azt hittem könnyebb lesz másként csinálni, hogy velem ez nem történhet meg...
Kérdezte kétségbeesetten egy harmincas apuka tőlem egy egyéni konzultáció során.
Forrás: Pexels
- megőrülök tőle! Teljesen tehetetlennek érzem magam, egyáltalán nem tudom kezelni a kettőnk között kialakult helyzeteket. - meséli
- hány éves a gyereked? - kérdeztem
- öt
- mi történt veled, amikor kb. öt éves voltál?
- A szüleim pont akkor váltak el... Állandó üvöltözés kereszttüzében éltem... Borzasztóan féltem, hogy mi történik majd, mi lesz velem. Attól féltem, hogy megölik egymást, és attól is féltem, hogy teljesen egyedül maradok a világban.
- ezért olyan nehéz neked! Az az öt éves kisfiú még most is ott retteg benned.
Az a kétségbeesett kisgyermek, aki halálra rémült a szülei konfliktusai során, még most is tele van feloldatlan fájdalommal. Minden pillanatban, amikor a saját öt éves kisfiára pillant újra aktiválódik ez a seb. A belső gyermek figyelmet kér magának, gyógyulni szeretne.
Nem könnyű szülőnek lenni
Erre sajnos leginkább akkor jövünk rá, amikor mi magunk is azzá válunk. Gyerekként általában elég kritikusan pillantunk a szüleink irányába. A sors furcsa fintora pedig az, hogy a lelkem a gyermekeimen keresztül újra és újra emlékeztet arra a kislányra/kisfiúra, aki bennem él és akinek megoldatlan konfliktusai vannak.
A gyerekeim növekedésével együtt újra élem a saját gyermekkoromat is.
Szülői zsákutcák
Nem a gyermekem tényleges igényeire reagálok:
- mert folyton a bennem élő sérült gyermeket akarom gyógyítani: vagyis azt próbálom megadni a gyerekemnek, amit én nem kaphattam meg.
- mert az adott életkorban újra aktiválódhatak a feloldatlan konfliktusaim, mint az előbb írt történetben.
Mindkét esetben az történik, hogy nem tudom igazán jól látni a gyerekem, nem tudok jól reagálni az ő igényeire. Miért történik ez? Mert a bennem élő fájó gyermek eltakarja őt előlem: „Hahó! Itt vagyok! Gyógyulni szeretnék!” Az ő fájdalma, és kielégítetlen szükségletei a mélyből próbálnak a felszínre törni.
Azt gondolom a könnyebbik út az, amikor, ha valami nem sikerül az életemben, vagy nem vagyok boldog és nem vagyok szabad, akkor azt mondhassam: „Ez az anyámék miatt van! Sosem éreztem, hogy szeretnek" (folyton csak vertek, nem kaptam tőlük egy vasat sem,stb). És valóban ez nem könnyű! Elképzelhető, hogy a bennem élő gyermek reszketve kuporodik be a sarokba. Ennek a fájdalma jogos és az enyém. De egyáltalán nem mindegy, hogy mit kezdek ezzel a fájdalommal. Meggyógyítom magamban és szabaddá válok, vagy továbbadom a gyermekeimnek?
Önismeret, mint a gyógyulás útja
Amikor újra és újra képes vagyok szembenézni mindazzal, amit magam mögött hordozok, akkor sorra találhatok rá az ajándékaira. Mire gondolok? Nem egy hihetetlen sikereket elért ember mögött találunk anya- és apasebeket. Sigmund Freud véletlenül meghallotta, amint az édesapja azt mondja az édesanyjának: „Ebből a gyerekből nem lesz semmi!” Hihetetlen fájdalmas pillanat lehetett ez, mégis, talán ez a pillanat vált benne rendíthetetlen motivációvá. Lehetséges, hogy ebből a mondatból táplálkozott a pályafutása, a sikerei.
Ha elmúltam 18 éves már csak rajtam múlik, hogy mit hozok ki mindabból, ami mögöttem van.
További érdekességeket itt olvashatsz: BLOG
+36203846065
Ha változtatni szeretnél, jelentkezés: ITT
12 lehetséges lelki ok, ha nem jön a baba
Te hiszel a születés utáni életben?
Mi hozza a párkapcsolati boldogságot?
Az elveszett kötődés nyomában - Az aranyóra
Soha ne kérdezd, miért nem szültem!
Fájdalmas genetika - kinek az életét élem?
Anya, Te ennyire szeretsz engem?
Én csak egy korcs vagyok... Apa-fia kapcsolatról
Halált hordozó anyaméhbe érkeztem
Neked, REND-ben van a családod?
Család ellen nincs orvosság! - Vagy mégis?
Nem érzed jól magad a bőrödben? Érdemes változtatni
Beszélgessek a szívemmel? Nem őrültem meg!
Elvesztett iker - kozmikus magányban
Ha az önfejlesztés és önismeret útját járod ezek a módszerek is édekelhetnek:
Családállítás csoportban és egyéniben
SzomatoDráma csoportban és egyéniben
Születési és szülési traumák oldása
Pánikbetegség, pánikrohamok kezelése
Coaching, egyéni konzultáció
