Blog

Amikor egy kisbaba nem érkezik, valamiért még mindig csak a test irányából kezdünk el keresgélni. Ez talán nem is véletlen, hiszen a lélek titkai gyakran nagyon misztikusnak és felfoghatatlannak tűnnek. Ráadásul egyáltalán nem könnyű szembenézni velük.

Gondoltál már az életed folyamára, mint egy mandalára? A mandala közepe, az indulás: a foganás és a születés pillanata.

Te hiszel a Mamában? - Hangzik el a kérdés ebben a kis történetben. És valóban, ha a születésem után nem találom az anyukámat, vajon tudok-e hinni benne később?

Igyekeztem ebben a kisfilmben összefoglalni mindazt, amit érdemes tudni a születési sérülések nyomairól életünkben. Születés során kialakítunk egy alapmintázatot a testünkben, lelkünkben. Megtanulunk változásokat elindítani, gyászolni, küzdeni, elköteleződni, intimitásban lenni. Későbbi életünk során újra és újra ismételjük az itt rögzült mintákat különböző élethelyzetekben. 

Életünk boldogságának, stabilitásának egyik alappillére a kötődés képessége, erőssége. Sok a szingli, nem születnek gyerekek halljuk mindenhonnan. De hogyan is születnének, ha nem tanultunk meg kötődni, elköteleződni? Ha már születésünk során elveszett ez a képességünk?

Kérlek! Soha ne kérdezd miért nem szültem!
Nem tudhatod mennyire vágyakozott a lelkem,
Nem tudhatod mekkora a fájdalom, mely körülölel.

A nő, amikor egy új élet megfogan a méhében anyává válik. Akkor is, ha ez az új élet valamilyen oknál fogva nem folytatódhat. Alig találkoztam olyan nővel, akinek gondolatait, álmait ne kísérte volna a veszteség fájdalma. Olyannyira nehéz ez a lélek számára, hogy gyakran hosszú évek múlva még mindig kísérthet a feldolgozatlan fájdalom.

Az érintés gyógyít és boldoggá tesz - nem titok ez már a tudomány számára sem. De akkor mi a csudáért nem érintünk? Miért könnyebb egy kutyát, vagy egy cicát megérinteni, mint a gyerekünket, vagy a párunkat? Zavarba jövünk, elmenekülünk, elkerüljük az érintést. Olyan, mintha hiányozna a szeretetteli érintést felismerő kódunk...

Ki vagyok én?
A szememben a fény?
De hogyha a fény már a szememben nem ragyog,
Utána mond, én hol vagyok?

Az anyaméh emlékszik, a sejtek emlékeznek, hordozzák a gyász, a veszteség szomorúságát. Az elvesztett magzat után túl gyorsan fogant baba szomorúságba, fájdalomba érkezik. Körülöleli és áthatja őt a gyász.