Két magzat beszélget anya pocakjában :

• Mondd, te hiszel a születés utáni életben?
• Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
• Lárifári! A születés után nincs semmi! Onnan még senki nem tért vissza! És különben is, hogy nézne ki?
• Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak... És talán a saját lábunkon fogunk járni, s a saját szánkkal eszünk.
• Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! És még, hogy szájjal enni?! Nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt? Ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit: azért nem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.
• Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
• Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
• Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk...
• A Mama ? Te hiszel a Mamában?
• Igen.
• Ne nevettesd ki magad ! Láttad már valahol? Egyáltalán látta már valaki?
• Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. És bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
• Na, most már hagyj békén ezzel az ostobasággal! Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
• Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezeit."