Van olyan élethelyzet, amikor egy baba nem érkezhet. Nem állok készen rá testben vagy lélekben.
A veszteség lehet egy fájdalmasan meghozott, tudatos döntés, vagy érkezhet ez a döntés számomra teljesen váratlanul, a testem irányából. Bármelyik is történt velem, egy pillanatra az élet és halál feletti "hatalom", megérintett. Aztán egészen közelről találkozom a halállal. Mögötte a végtelen üresség, a veszteség. Nyugtatom magam, keresem az okokat, amiért ez így volt a legjobb. Okolhatom a külivilágot, a férjem, az anyagi viszonyokat. Lehetek dühös másokra, akiknek ez sikerült. Sokféle módon próbálhatok megküzdeni a helyzetemmel. Sajnos eközben egyáltalán nem sikerül őszintén találkoznom a fájdalommal, a veszteséggel. Kicsit később az életem látszólag megy tovább, mintha semmi sem történt volna, vagy mégsem?
Húszonöt évvel az abortusz után
Anka története:
Nem tudom mi baj velem, valahogy örömtelen lettem...
"Persze tudtam örülni a gyerekeimnek és a velük töltött időnek, de mintha valami eltörött volna bennem, egészen fiatalon."
- hány éves voltál, amikor még úgy érzed minden rendben volt? - kérdezem
- olyan 35-38 nem tudom pontosan.
- Történt valami nehézség az életedben? - kérdezem a hatvan év körüli hölgyet.
- Nem, akkoriban semmi sem. Talán az egyik legjobb időszakunk volt a férjemmel és a gyerekekekkel. - mondja.
Anka eredetileg azzal keresett fel, hogy folyamatosan kisebb-nagyobb veszteségek érik. Ezek most már komolyan fenyegetik nemcsak a családi vállalkozást, de a család vagyonát is. A pár évtizede még virágzó vállalkozás erősen visszaesett, kezdetben csak stagnált, majd egyre intenzívebben indult el lefelé. Lánya kérésére kereste fel a családállítás csoportot, mint utolsó reményt ebben a nehéz helyzetben.
- van esetleg elvesztett babád? - Anka mélyen a szemembe nézett és zokogni kezdett... - a hirtelen felismerés sokkolta és előtörhetett a fájdalom.
Sosem tudtam megbocsátani magamnak, hogy nem vállaltam őt!
"Akkor már volt két gyerekünk, a vállalkozásunk is nagyon lendületesen növekedett. Úgy éreztük nincsen helye egy harmadik gyereknek. Időnként még most is álmodom vele..."
Sosem bocsátottam meg magamnak, hogy nem vállaltam őt! (Forrás: Pexels)
Anka a családállítás terében találkozhatott elvesztett babájával. Megölelte és a karjaiban tartotta őt, amíg ez a gyász végre az útjára indulhatott benne. Kifejezhette a meg nem született gyermek számára mindazt a fájdalmat és bűntudatot, amit az akkori döntése nyomán azóta is hordoz. A meg nem született baba "helyet" kapott a családban. Anka számára megnyugató érzés volt, hogy babáját a pár éve meghalt édesanyja képviselőjére bízhatta.
Ezt nem gondoltam volna! Visszaemlékezve tényleg a baba elvesztése óta kísér az örömtelenség... Ez hihetetlen! Köszönöm!
Mint kiderült Anka depresszív időszakai is kapcsolódtak az abortusz időpontjához. Ebben az időszakban mindig sokkal nehezebben élte meg a hétköznapokat, épp csak nem kapcsolódhatott össze ez a két történés benne. A teste és a lelke emlékezett a fájdalomra minden évben.
Feldolgozatlan gyász
A gyász sokféle formát ölthet, olyat is, amit első ránézésre nem könnyű beazonosítani. Amikor intenzív anyagi, erkölcsi veszteségek hátterében gyakran mutatkoznak meg komoly "szeretet-veszteségek" babák, akik korán mentek, vagy meg sem születtek. A lélek szintjén csak ülök és vigyázok a meg nem született gyermekre. Természetesen igaz lehet ez az elvesztett szerelemre, testvérre, apára, anyára is.
A bennem lévő feldolgozatlan veszteség és gyász nem engedi, hogy jól élhessek, jól lehessek. Ez az a hátsó motiváció, amivel a döntéseimet meghozom és az anyagi, vagy erkölcsi veszteségek megtalálnak. Ehhez gyakran társul levertség, depresszív időszakok.
Az önismeret és önfejlesztés útját járva gyakran találkozhatunk a mondattal "Ezt nem gondoltam volna" - és talán ez a családállítások során leggyakrabban elhangzó mondat is.
