"Már kisgyermekként is a szomorúság volt a legmeghatározóbb élményem. Bár látható oka átalában nem volt, én mégis szomorú voltam. Ez számomra olyannyira megszokott volt, hogy nem is érzékeltem, hogy más vagyok, mint a többiek. Nem nagyon értettem őket. Inkább csak azt érzetem, hogy nincs kedvem futkosós, nevetgélős játékokat játszani. A szomorú meséket szerettem."
Amikor kicsit nagyobbacska lettem úgy éreztem, hogy többiek nem értenek valami nagyon fontosat, nem értik, hogy milyen komoly az élet. Csak úgy, mit sem sejtve felelőtlenül játszanak és nevetgélnek, tudomást sem vesznek a fájdalmakról, az élet nehézségeiről.
Forrás: Pexels
Kamaszként zavartak, talán még dühítettek is a felületes beszélgetések. Világmegváltó és világfájdalmas gondolataim és beszélgetéseim voltak. Tizenévesen lélekben már egy hetvenéves, "sokat átélt" megkeseredett ember voltam.
Nem éreztem, hogy a világ olyan, amilyennek én látom, látni tudom. A szomorúság és fájdalom belőlem fakadt, nem pedig körülvett engem.
Már erősen a harmincas éveimben jártam, amikor egy véletlen folytán szembetaláltam magam ezzel a mondattal: a halál fájdalmát hordozó anyaméhben foganni végtelen szomorúság.
"Ekkor értettem meg, hogy miért olyan fontosak a mélységek, a drámák, fájdalmak a számomra. Én is egy "halált hordozó" anyaméhbe érkeztem. Átvettem a szomorúságát, ez a szomorúság táplált és óvott engem, és én osztoztam a fájdalmában. Szomorú magzattá, majd szomorúfelnőtté váltam."
Végtelenül hálás vagyok annak a pillanatnak, rátaláltam önmagamra. Arra a valakire, aki a szomorúság alatt lakozott eddig.
