Blog

Amikor egy kisbaba nem érkezik, valamiért még mindig csak a test irányából kezdünk el keresgélni. Ez talán nem is véletlen, hiszen a lélek titkai gyakran nagyon misztikusnak és felfoghatatlannak tűnnek. Ráadásul egyáltalán nem könnyű szembenézni velük.

Sokféle módon lehetek boldog. Van boldogság, amelyik illékony, gyorsan eltűnik, kihül. Van olyan, amelyik tartósan és stabilan jelen van az életemben. Mindkettőt bent érzem a szívemben, lelkemben, mégis mitől tűnik el az egyik és miért marad a másik?

Kérlek! Soha ne kérdezd miért nem szültem!
Nem tudhatod mennyire vágyakozott a lelkem,
Nem tudhatod mekkora a fájdalom, mely körülölel.

A nő, amikor egy új élet megfogan a méhében anyává válik. Akkor is, ha ez az új élet valamilyen oknál fogva nem folytatódhat. Alig találkoztam olyan nővel, akinek gondolatait, álmait ne kísérte volna a veszteség fájdalma. Olyannyira nehéz ez a lélek számára, hogy gyakran hosszú évek múlva még mindig kísérthet a feldolgozatlan fájdalom.

Az érintés gyógyít és boldoggá tesz - nem titok ez már a tudomány számára sem. De akkor mi a csudáért nem érintünk? Miért könnyebb egy kutyát, vagy egy cicát megérinteni, mint a gyerekünket, vagy a párunkat? Zavarba jövünk, elmenekülünk, elkerüljük az érintést. Olyan, mintha hiányozna a szeretetteli érintést felismerő kódunk...

Sohasem leszek képes megfelelni az elvárásainak, bármit teszek. Egész életemben azért küzdöttem, hogy szeressen. Ha jól csináltam valamit az természetes volt, ha hibáztam, az megbocsáthatatlan volt. Néha úgy éreztem a puszta létezésem is indulatokat váltott ki belőle…

Az anyaméh emlékszik, a sejtek emlékeznek, hordozzák a gyász, a veszteség szomorúságát. Az elvesztett magzat után túl gyorsan fogant baba szomorúságba, fájdalomba érkezik. Körülöleli és áthatja őt a gyász.

A pánikbetegség, a pánikroham nem játék. Bármilyen formában jelenik is meg, mindenképpen rémisztő átélni. Hirtelen úgy érzem a testem, lelkem tőlem teljesen független, önálló életet él. Semmilyen ráhatással nem rendelkezem.  Nem csoda hát, hogy szeretném elkerülni és ezért bármit képes vagyok megtenni. De így egy idő után már ez válhat az egyetlen céllommá az életemben. Csak legyen még egy újabb nap roham nélkül. Persze ez általában nem sikerül, hiszen a szorongás óriássá változik bennem és hozza az egyre sűrűsödő pánikrohamokat. Arra eszmélek, hogy csapdába estem és az életem teljesen beszűkült, az emberi kapcsolataim leépültek.

Ismerős ez az érzés? „A párom, a szüleim, a testvérem, vagy a gyerekeim sokkal könnyebben hoznak ki a sodromból, mint mások. Gyakran reagálok hirtelen és intenzívebben, mint másoknál.” Hova lesz a türelem? Természetes, hogy mivel a családunkkal együttélünk (vagy éltünk hosszú ideig) sok apró bosszúság gyűlhet fel. Ugyanakkor őket is szeretem a legjobban. De mégis miről szól akkor a "két szem krumplin" veszekedés?

Nem vagy egyedül ebben a helyzetben. Mindenki átélte már, én magam is. A kérdés csak az, hogy mit teszel ezzel a helyzettel? Feldolgozod és továbblépsz, vagy maradsz? Mindegy milyen jellegű a nehézséged, betegség, pénztelenség, magány, hiábavaló babavárás, idővel könnyen beleragadhatunk. Te látod a fényt az alagút végén? Amikor már elég hosszú ideje rossz, akkor egyszerűen hozzáigazodunk a szenvedéshez. Egyre nehezebbé válik elképzelni, hogy lehet jobb is, vagy akár sokkal jobb is. Engedd meg magadnak, hogy ez megváltozzon! - Az "arany-hármas"ebben segíthet.