Blog

Sohasem leszek képes megfelelni az elvárásainak, bármit teszek. Egész életemben azért küzdöttem, hogy szeressen. Ha jól csináltam valamit az természetes volt, ha hibáztam, az megbocsáthatatlan volt. Néha úgy éreztem a puszta létezésem is indulatokat váltott ki belőle…

Tudom erősnek tűnik ez a mondat, és nem is nevezném ezt tudatos késztetésnek. Mégis, amikor elutasítom az ételt az olyan, mintha az életem utasítanám el.

Az anyaméh emlékszik, a sejtek emlékeznek, hordozzák a gyász, a veszteség szomorúságát. Az elvesztett magzat után túl gyorsan fogant baba szomorúságba, fájdalomba érkezik. Körülöleli és áthatja őt a gyász.

Ismerős ez az érzés? „A párom, a szüleim, a testvérem, vagy a gyerekeim sokkal könnyebben hoznak ki a sodromból, mint mások. Gyakran reagálok hirtelen és intenzívebben, mint másoknál.” Hova lesz a türelem? Természetes, hogy mivel a családunkkal együttélünk (vagy éltünk hosszú ideig) sok apró bosszúság gyűlhet fel. Ugyanakkor őket is szeretem a legjobban. De mégis miről szól akkor a "két szem krumplin" veszekedés?

"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és lányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok."

Folyamatosan keresek, megtalálom, majd rájövök, hogy mégsem ő az.
Nem merek kötődni, érezni.

Nehéz helyzetben vannak a mai kor várandós anyukái. Ahogyan változtak a női szerepek, változott a babavárás is. A "várás" lassan szinte teljesen kimarad, kitölti a helyét a munka. Passzivitásban lenni és csak várakozni szinte elképzelhetetlen. Temérdek oka van ennek, de valahogy mégis van ebben valami nyugtalanító.