Mikor vagyok megengedésben és mikor vagyok az önsajnálatban?
Van egy nagyon erős különbség a két állapot között, ahogyan azt én saját magamnál tapasztaltam. Mégpedig azon a ponton, ahol döntést hozhatok. Amikor felbukkan egy érzés (vagy a gondolat, ami felhozza az érzést bennem) engedem a fájdalmat, a veszteséget, a szomorúságot vagy a dühöt. Nem teszek egyebet, csak csendesen köszöntöm és megfigyelem az érzést és megfigyelem magamat is ebben. Engedem a létezést a megengedés terében. Amikor azonban újabb gondolatokkal kezdem táplálni az érzést, vagy amikor tovább fonom az első gondolat szálát, már kiestem a megengedés teréből. Ilyenkor elveszítem a kapcsolódást saját magammal, elindulhat az érzelem-cunami.
Amikor valaki hozzám érkezik családállításra, akkor tapasztalhatja, hogy megkérem: Tartsd nyitva kérlek a szemeid! Szabad érezni, amiben vagy, szabad sírni, de a szemeid tartsd nyitva kérlek! – Ezzel a kéréssel támogatlak, hogy abban tudj maradni, ami itt és most megjelent. Így kerülhetjük el, hogy más fájdalmaid is aktivizálódjanak, megállítjuk az érzelem-cunamit. Ez a nyitott szem segít bent maradni a megengedés terében az állítás során.
Maradj éber és váltsd aprópénzre
Amikor elindul egy érzelem a bennünk élő „Szegény Én”, gyakorlottan húz elő a kalapból mindenféle gondolatot, fájdalmat, amivel egyre mélyebbre és mélyebbre visz. Mire észbekapunk már ülünk is a megszokott pocsolyában és borzasztóan fájunk. Természetesen egy pillanatra sem szeretnénk elvitatni azt, hogy sok fájdalmas történetünk van. Éppen ezért mindennél fontosabb a feldolgozás során, hogy ezeket a fájdalmakat „aprópénzre” váltva gyógyítsuk. Mindig éppen csak annyit, ami akkor és ott megjelent, ami oda tartozik. A hétköznapi létezés során rengeteg fájdalmas percet takaríthatunk meg magunknak azzal, ha észrevesszük amiben vagyunk, amikor már a Szegény Én eláraszt minket. Érdemes tisztázni magunkkal, hogy mi az, ami ténylegesen itt van, megfigyelni és megengedni ezen keresztül a kapcsolódást saját magammal.