Blog

Egy nap, amikor nem figyelem a testem, vagy a lelkem. Nem akarok megoldani semmit, nem akarok tapasztalni semmit, csak fürdőzni szeretnék a tavaszban és a sétában. Csak most figyeltem meg, milyen ritkán engedem ezt meg magamnak. Többször kellene szabadságra mennem magamtól.

"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és lányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok."

Nem mondom, hogy a legegyszerűbb és, hogy mindenkinél tökéletes megoldás, de nekem bevált. Apró tartóstűkkel a füleimben szinte teljesen tünetmentessé válok.
Amikor abból indulok ki, hogy nem a külvilággal van a gond, hanem az én testemmel, könnyebb megoldást találni. Elkezdhetem keresni, hogy miért is döntött úgy a testem, hogy ilyen intenzíven fog reagálni. Persze nem is kell megtalálnom a választ. A megoldáshoz elég, ha az úton el tudok indulni: Mire lehet szüksége, hogy másként csinálja?

Folyamatosan keresek, megtalálom, majd rájövök, hogy mégsem ő az.
Nem merek kötődni, érezni.

Nehéz helyzetben vannak a mai kor várandós anyukái. Ahogyan változtak a női szerepek, változott a babavárás is. A "várás" lassan szinte teljesen kimarad, kitölti a helyét a munka. Passzivitásban lenni és csak várakozni szinte elképzelhetetlen. Temérdek oka van ennek, de valahogy mégis van ebben valami nyugtalanító.

Testem kifeszített vászon. Vetítem rá filmemet.
Megmutatja mi az, ami már túl sok nekem.
Szeretem ezt a vásznat. Mindig őszinte...