Nehéz... Pedig már készülök rá hetek óta, pontosan azóta, hogy rájöttem megfeledkeztem róla, róluk… Néha fel kell robbannia egy háznak, hogy lássuk, hogy észre tudjuk venni: Van itt egy fájdalom, amit elástunk, amire inkább nem is emlékszünk, talán akkor meg sem történt. De igazából megtörtént.

Kikászálódok az ágyból, nem esik jól. Pedig már nagyon vágyik a lelkem a könnyülésre. Még a kezem is remeg, amikor megmosom a fogaim… Mindig rácsodálkozok, hogy a testünk mennyire emlékszik, mindenre emlékszik. Fehérbe öltözök, a polóba, amit akkor viseltem utoljára, amikor még velem voltak. Furcsa, hogy 15 év alatt sem tudtam megválni tőle. Őrizgettem a szekrényben. Mintha csak erre a napra vártam volna, hogy végre letehessem a terhet.

Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor apró, fájdalmas kontrakciók indultak el a testemben. Ki kellett mennem sétálni, nem fogott a hely. Eltartott pár óráig, pedig aprócskák voltak, alig 4-5 hetesek. Zavart voltam, nagyon zavart. Hosszú hetekig tartott, amíg „kijózanodtam” belőle. Nem volt pozitív teszt, nem volt orvosi igazoltság, de így is pontosan tudtam mi történik. Biztos voltam benne, hogy megfogant(ak) és ugyanígy pontosan éreztem, amikor elmentek… Most mindez újra itt van velem, újra érzem a zavartságot, ahogy elteszem a mécseseket, hogy elinduljak a zarándokútra.

Nézem az embereket a metrón. Olyan, mintha egy másik dimenzióból pillantanék át egy aprócska résen. Ferenciek tere, egyenesen megyek a templomajtó felé, éppen szentmise zajlik. Belépek. Csendesen megállok a padok mögött, engedem, hogy elárasszanak az érzelmek.

Azt hiszem készen állok rá, hogy feloldozzam magam, hogy elkezdhessem szeretni azt a nőt, aki én voltam akkor. A nőt, aki „nemet” mondott, akinek a teste nemet mondott. Érzem indulnom kell, kilépek a reggeli napsütésre, visznek a lábaim előre. Visznek át a hídon és érzem, minden egyes lépéssel egyre könnyebb leszek, minden egyes lépésemmel magam mögött hagyom a múltam fájdalmát. Friss a dunai szellő, apró fénycsillámok táncolnak a folyón és én csak megyek előre. Érzem egy másik dimenzióban vagyok, a feloldozás, a megbocsájtás dimenziójában. Egyik lépés a másik után, mászok fel a Gellért-hegyre. Az első fehér szívet a Gellért szobor mögött találom meg.

Megérkeztem. Már biztosan rajta vagyok az úton, a Fehér szívek zarándokútján. Szívem is valahogy megkönnyült. Néha megállok és csak nézem a vizet, innen a magasból. Jól esik belemerengeni. Követem a jelzéseket az aszfalton, a számozás visszafelé halad, pont, mint én magamban. Egyre intenzívebben érzem, hogy a babáim most "velem vannak". Visznek a lábaim fel és le, lépcsők, emelkedők, földút, végig a Duna mellett a hegyoldalban. Hatalmas kereszt bukkan fel előttem, a Szabadság híd látképe fölé magasodik. Mennyire szép ez, feloldozás és szabadság.

Talán a legnehezebb önmagunknak megbocsátani,

valahogy mindig nagyobb büntetésre ítéljük magunkat, mint bárki mást. De most már ideje, hogy vége legyen. Eddig, mint egy búvópatak működött bennem, óvatosan elzárva, nehogy ráleljek. Közben észrevettem, eltűntek a fehér szívek. Valahol letérhettem az útról. Elindultam visszafelé, rátaláltam a jelekre: 3, 2, 1 és ott álltam a Sziklatemplom bejáratánál. Egy újabb érzelmi hullám érkezett hozzám. Bementem és csak bent érzékeltem, hogy nincs nyitva, bár az ajtó nem volt bezárva. Lourdes Fatima szobrát látom meg először, gyengéd mosollyal az arcán. Hazaértem.

Pár másodpercet időztem, majd zavarodottan kimentem, a templom csak fél óra múlva nyit, addig még őrizgetem két kis angyalomat, mielőtt átadnám őket a Teremtőnek.

Pár perccel nyitás előtt már ott állok az előtérben. Végtelen kedvességgel és szeretettel köszöntenek, mintha éreznék mi zajlik bennem. Valahogy az is előkerül, hogy most jöttem éppen a Fehér szív zarándokútjáról. A jegyet áruló férfi, finoman megérinti a karomat, megértem: Minden rendben van, a megbocsátás és feloldozás már itt van. Gyorsan útnak indít befelé, még nem értettem miért, de ő pontosan tudta, csak nagyjából negyedórám van, mielőtt a turisták ellepik a templomot. Szükségem van erre az időre, a csendre, a feloldozásra. Végre felszabadult a lelkem. Vége van! Többé már nem kell a kormot négyzetcentiméterenként súrolnom. Szabaddá váltam.

Szomorúságom még velem van, de mellette mintha magát a Gellért-hegyet tettem volna le, itt a templomban. Újra kilépek a napsütésre, a templom előtt egy keresztet formáló mécsesállvány. Odasétálok, ráteszem a mécseseimet, mindkét meg nem született gyermekemnek egyet-egyet P és E Isten veletek! Mindig emlékezni fogok Rátok!

Tudom még kell idő a szomorúságnak, de azt is tudom, itt az ideje továbbmenni.