Most kezdem tanulni, vagy fogalmazhatok úgy is, hogy most kaptam egy hatalmas leckét az Élettől. Mindaz, amiről korábban azt hittem biztonság az valójában sohasem létezett, csupán egy erős illúzió volt, amit szükségesnek éreztem létrehozni. Most azt kérdezem magamtól, hogy készen állok-e már ennek a feladására? – Bár a pofon hatalmas volt, még mindig vissza-vissza billenek. Pedig tudom jól, ha már egyszer kinyitották a szemeimet, akkor érdemes ébren maradni.
Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy könnyűvé kell válni, mint egy parafadugó, mert akkor lehet bármekkora vihar a hullámok egyre magasabbra dobnak. Akkor még nem értettem ezt. Vagyis inkább azt mondanám, hogy azt hittem, hogy értem. De még nem értettem. Most értem.
Ma is csak nézek visszafelé és látom mennyi hiábavaló mozdulatot tettem az illúzió kedvéért, hogy biztonságban vagyok. Azután rájövök: parányi porszemként létezem csak egy hatalmas Univerzumban, vagyis valószínűleg inkább egy Multiverzumban. Bármikor bármerre sodorhat és bármit hozhat az életembe. Ebben a Multiverzumban egyre inkább úgy tűnik, hogy egyetlen biztonság létezik, az pedig a teljes átadottság. A Valami Nagyobb felé fordulás, nevezzük őt akár Univerzumnak, Istennek vagy Nagy Szellemnek. Ki kell nyitnom a karjaimat a teljes elengedéshez. Az állapothoz, amikor fogok, de nem szorítok. Amíg ragaszkodok, addig a ragaszkodás fogva tart. Fogva tarthat egy tárgy, vagy személy, vagy akár egy szervezet, vagy vallás. Millió felesleges lépés azért, mert akarok felelni neki, hogy el ne veszítsem. De valójában az enyém-e? Vagyis inkább: Kell-e, hogy az enyém legyen? Lehet, hogy elegendő, ha kapcsolódón vele, ameddig szükségem van rá.
Nem vagyunk jól, de ez nem is csoda. Újra a házban jártunk. Ma megint két órát szántam a valaha hófehér bőrkanapé koromtalanítására. Mondhatnám, hogy tisztítására, de igazából ez nem lesz tiszta. SOHA. Ennek nyilvánvalósága hol dühöt, hol pedig szomorúságot generál bennem. Időnként a tisztítószeres flakon repült, aztán pedig a törlőkendő… Hisztibe hajló fejezetek. A tehetetlen düh. Majd valahonnan újra megérkezik a nyugalom, vele a megengedés és az elfogadás. Figyelem magam, ahogyan hagyom, hogy a kanapé csak az legyen, ami. A kanapé ahogyan ez után a trauma után lenni tud, sárgán és feketén. Pont, mint én anya elvesztése után. Akárhogyan is szeretném nem lehet(ek) ugyanaz, mint azelőtt. Csak engedd! Mondom magamnak. Furán érkezik meg hozzám most ez a gondolat, nincs ellenállás és nincs fájdalom, nincs düh. VAN-ság van és nyugalom. Semmin sem változat sem a düh, sem a sírás. A kanapé mindig hordozni fogja a robbanás nyomát, pont, mint én a gyászaim fájdalmát. Jóval finomabban fordulok felé, a dühöm is csillapodott már. A miért pont velem és miért pont most kérdései is furán távolinak tűnnek.
Elfáradtam. Jobb lesz most rázárni az ajtót, erős volt ez mára. Nagy gyógyulás ez nekem.
Adomány lehetőség számunkra:
Benke Edina
11773425-87020148
a közleménybe írd be kérlek: Adomány
Köszönettel:
Edina és Miklós
