Blog

A nő, amikor egy új élet megfogan a méhében anyává válik. Akkor is, ha ez az új élet valamilyen oknál fogva nem folytatódhat. Alig találkoztam olyan nővel, akinek gondolatait, álmait ne kísérte volna a veszteség fájdalma. Olyannyira nehéz ez a lélek számára, hogy gyakran hosszú évek múlva még mindig kísérthet a feldolgozatlan fájdalom.

Tudom erősnek tűnik ez a mondat, és nem is nevezném ezt tudatos késztetésnek. Mégis, amikor elutasítom az ételt az olyan, mintha az életem utasítanám el.

Az anyaméh emlékszik, a sejtek emlékeznek, hordozzák a gyász, a veszteség szomorúságát. Az elvesztett magzat után túl gyorsan fogant baba szomorúságba, fájdalomba érkezik. Körülöleli és áthatja őt a gyász.

Nem vagy egyedül ebben a helyzetben. Mindenki átélte már, én magam is. A kérdés csak az, hogy mit teszel ezzel a helyzettel? Feldolgozod és továbblépsz, vagy maradsz? Mindegy milyen jellegű a nehézséged, betegség, pénztelenség, magány, hiábavaló babavárás, idővel könnyen beleragadhatunk. Te látod a fényt az alagút végén? Amikor már elég hosszú ideje rossz, akkor egyszerűen hozzáigazodunk a szenvedéshez. Egyre nehezebbé válik elképzelni, hogy lehet jobb is, vagy akár sokkal jobb is. Engedd meg magadnak, hogy ez megváltozzon! - Az "arany-hármas"ebben segíthet.

A jó párkapcsolat, mint a bambusz. Stabilan gyökerezik a talajhoz és lágyan ringatja a szél. Folyamatosan növekszik, szilárd mégis rugalmas. Nem töri el a vihar, mert együtt mozog a széllel. Belesimul a világba.

Folyamatosan keresek, megtalálom, majd rájövök, hogy mégsem ő az.
Nem merek kötődni, érezni.

Nehéz helyzetben vannak a mai kor várandós anyukái. Ahogyan változtak a női szerepek, változott a babavárás is. A "várás" lassan szinte teljesen kimarad, kitölti a helyét a munka. Passzivitásban lenni és csak várakozni szinte elképzelhetetlen. Temérdek oka van ennek, de valahogy mégis van ebben valami nyugtalanító.

Testem kifeszített vászon. Vetítem rá filmemet.
Megmutatja mi az, ami már túl sok nekem.
Szeretem ezt a vásznat. Mindig őszinte...