Blog

Harmadik látogatásunkra indulunk a „fekete Palotába”. Már induláskor érzem magamon a pánik jeleit. Enyhe forgó szédülés a mosdókagyló előtt. Nincs mit szépíteni, a helyzet tépázza az idegeinket. Rutinosan engedem, hogy szétáradjon a testemben. Tudom jól, csak engedni kell és pár másodperc alatt tovább is megy. Nem örülök, de elfogadom, kezd a rendszerem túlterhelődni, ideje töltőállomásról gondoskodni.

A nő, amikor egy új élet megfogan a méhében anyává válik. Akkor is, ha ez az új élet valamilyen oknál fogva nem folytatódhat. Alig találkoztam olyan nővel, akinek gondolatait, álmait ne kísérte volna a veszteség fájdalma. Olyannyira nehéz ez a lélek számára, hogy gyakran hosszú évek múlva még mindig kísérthet a feldolgozatlan fájdalom.

A pánikbetegség, a pánikroham nem játék. Bármilyen formában jelenik is meg, mindenképpen rémisztő átélni. Hirtelen úgy érzem a testem, lelkem tőlem teljesen független, önálló életet él. Semmilyen ráhatással nem rendelkezem.  Nem csoda hát, hogy szeretném elkerülni és ezért bármit képes vagyok megtenni. De így egy idő után már ez válhat az egyetlen céllommá az életemben. Csak legyen még egy újabb nap roham nélkül. Persze ez általában nem sikerül, hiszen a szorongás óriássá változik bennem és hozza az egyre sűrűsödő pánikrohamokat. Arra eszmélek, hogy csapdába estem és az életem teljesen beszűkült, az emberi kapcsolataim leépültek.