Blog

észrevehetetlen, láthatatlan kis jószág. Nem is tudom pontosan mikor költözött a lakásunkba, de egy ideje már gyanakszom: Szerintem nem vagyunk egyedül. Aztán egyre határozottabban érzékelhetővé vált: valaki más is lakik itt. Láthatatlanul mászkál közöttünk, ráadásul (ahogy egyre inkább otthon érzi magát) sorra követi el csínytevéseit. Általában mérgelődés, morgolódás, néha csapkodás és mióta elszemtelenedett időnként akár veszekedés is járhat a nyomában. De továbbra is rejtőzködik, egyikünk sem látta még soha.

A minap a konyhámban ücsörögtem, a frissen  fermentált zöldségek illata járta át a levegőt. Az üvegek vidáman sziszegtek a bennük dolgozó baktériumok munkája által. Miközben néztem a buborékoló üvegeket azon gondolkodtam, hogy ezek a bacik bennem belül is ugyanígy teszik a dolgukat. Nagyon sokan vannak és nagy valószínűséggel sokkal nagyobb hatást gyakorolnak az életemre, mint eddig gondoltam...

Nem éppen a családállítás az első, ami eszünkre jut, amikor nem sikerül megszabadulni egy ingatlantól... Pedig jómagam már nem számolom, hány esetben sikerült az állítást követően hirtelen eladni egy lakást, vagy egy házat.

Ki vagyok én?
A szememben a fény?
De hogyha a fény már a szememben nem ragyog,
Utána mond, én hol vagyok?

Sohasem leszek képes megfelelni az elvárásainak, bármit teszek. Egész életemben azért küzdöttem, hogy szeressen. Ha jól csináltam valamit az természetes volt, ha hibáztam, az megbocsáthatatlan volt. Néha úgy éreztem a puszta létezésem is indulatokat váltott ki belőle…

Az anyaméh emlékszik, a sejtek emlékeznek, hordozzák a gyász, a veszteség szomorúságát. Az elvesztett magzat után túl gyorsan fogant baba szomorúságba, fájdalomba érkezik. Körülöleli és áthatja őt a gyász.

Folyamatosan keresek, megtalálom, majd rájövök, hogy mégsem ő az.
Nem merek kötődni, érezni.