Blog

észrevehetetlen, láthatatlan kis jószág. Nem is tudom pontosan mikor költözött a lakásunkba, de egy ideje már gyanakszom: Szerintem nem vagyunk egyedül. Aztán egyre határozottabban érzékelhetővé vált: valaki más is lakik itt. Láthatatlanul mászkál közöttünk, ráadásul (ahogy egyre inkább otthon érzi magát) sorra követi el csínytevéseit. Általában mérgelődés, morgolódás, néha csapkodás és mióta elszemtelenedett időnként akár veszekedés is járhat a nyomában. De továbbra is rejtőzködik, egyikünk sem látta még soha.

Anya és apasebbel mindannyian rendelkezünk, bármilyen jó családból is érkezünk. Az, hogy mit kezdünk vele az azonban csak rajtunk múlik. Dönthetek úgy, hogy életem végéig ezeket a sebeket és a szüleimet okolom minden nehézségemért, vagy átváltoztathatom erőforrássá. Szerencsére a választási lehetőség a kezünkben van. Te melyik utat választod?

Nem éppen a családállítás az első, ami eszünkre jut, amikor nem sikerül megszabadulni egy ingatlantól... Pedig jómagam már nem számolom, hány esetben sikerült az állítást követően hirtelen eladni egy lakást, vagy egy házat.

Igyekeztem ebben a kisfilmben összefoglalni mindazt, amit érdemes tudni a születési sérülések nyomairól életünkben. Születés során kialakítunk egy alapmintázatot a testünkben, lelkünkben. Megtanulunk változásokat elindítani, gyászolni, küzdeni, elköteleződni, intimitásban lenni. Későbbi életünk során újra és újra ismételjük az itt rögzült mintákat különböző élethelyzetekben. 

Sokféle módon lehetek boldog. Van boldogság, amelyik illékony, gyorsan eltűnik, kihül. Van olyan, amelyik tartósan és stabilan jelen van az életemben. Mindkettőt bent érzem a szívemben, lelkemben, mégis mitől tűnik el az egyik és miért marad a másik?

Kérlek! Soha ne kérdezd miért nem szültem!
Nem tudhatod mennyire vágyakozott a lelkem,
Nem tudhatod mekkora a fájdalom, mely körülölel.

Az érintés gyógyít és boldoggá tesz - nem titok ez már a tudomány számára sem. De akkor mi a csudáért nem érintünk? Miért könnyebb egy kutyát, vagy egy cicát megérinteni, mint a gyerekünket, vagy a párunkat? Zavarba jövünk, elmenekülünk, elkerüljük az érintést. Olyan, mintha hiányozna a szeretetteli érintést felismerő kódunk...

Ki vagyok én?
A szememben a fény?
De hogyha a fény már a szememben nem ragyog,
Utána mond, én hol vagyok?

Sohasem leszek képes megfelelni az elvárásainak, bármit teszek. Egész életemben azért küzdöttem, hogy szeressen. Ha jól csináltam valamit az természetes volt, ha hibáztam, az megbocsáthatatlan volt. Néha úgy éreztem a puszta létezésem is indulatokat váltott ki belőle…

Ismerős ez az érzés? „A párom, a szüleim, a testvérem, vagy a gyerekeim sokkal könnyebben hoznak ki a sodromból, mint mások. Gyakran reagálok hirtelen és intenzívebben, mint másoknál.” Hova lesz a türelem? Természetes, hogy mivel a családunkkal együttélünk (vagy éltünk hosszú ideig) sok apró bosszúság gyűlhet fel. Ugyanakkor őket is szeretem a legjobban. De mégis miről szól akkor a "két szem krumplin" veszekedés?