Blog

Amikor egy kisbaba nem érkezik, valamiért még mindig csak a test irányából kezdünk el keresgélni. Ez talán nem is véletlen, hiszen a lélek titkai gyakran nagyon misztikusnak és felfoghatatlannak tűnnek. Ráadásul egyáltalán nem könnyű szembenézni velük.

Te hiszel a Mamában? - Hangzik el a kérdés ebben a kis történetben. És valóban, ha a születésem után nem találom az anyukámat, vajon tudok-e hinni benne később?

Igyekeztem ebben a kisfilmben összefoglalni mindazt, amit érdemes tudni a születési sérülések nyomairól életünkben. Születés során kialakítunk egy alapmintázatot a testünkben, lelkünkben. Megtanulunk változásokat elindítani, gyászolni, küzdeni, elköteleződni, intimitásban lenni. Későbbi életünk során újra és újra ismételjük az itt rögzült mintákat különböző élethelyzetekben. 

A nő, amikor egy új élet megfogan a méhében anyává válik. Akkor is, ha ez az új élet valamilyen oknál fogva nem folytatódhat. Alig találkoztam olyan nővel, akinek gondolatait, álmait ne kísérte volna a veszteség fájdalma. Olyannyira nehéz ez a lélek számára, hogy gyakran hosszú évek múlva még mindig kísérthet a feldolgozatlan fájdalom.

Az anyaméh emlékszik, a sejtek emlékeznek, hordozzák a gyász, a veszteség szomorúságát. Az elvesztett magzat után túl gyorsan fogant baba szomorúságba, fájdalomba érkezik. Körülöleli és áthatja őt a gyász.

Nehéz helyzetben vannak a mai kor várandós anyukái. Ahogyan változtak a női szerepek, változott a babavárás is. A "várás" lassan szinte teljesen kimarad, kitölti a helyét a munka. Passzivitásban lenni és csak várakozni szinte elképzelhetetlen. Temérdek oka van ennek, de valahogy mégis van ebben valami nyugtalanító.