Blog

észrevehetetlen, láthatatlan kis jószág. Nem is tudom pontosan mikor költözött a lakásunkba, de egy ideje már gyanakszom: Szerintem nem vagyunk egyedül. Aztán egyre határozottabban érzékelhetővé vált: valaki más is lakik itt. Láthatatlanul mászkál közöttünk, ráadásul (ahogy egyre inkább otthon érzi magát) sorra követi el csínytevéseit. Általában mérgelődés, morgolódás, néha csapkodás és mióta elszemtelenedett időnként akár veszekedés is járhat a nyomában. De továbbra is rejtőzködik, egyikünk sem látta még soha.

Anya és apasebbel mindannyian rendelkezünk, bármilyen jó családból is érkezünk. Az, hogy mit kezdünk vele az azonban csak rajtunk múlik. Dönthetek úgy, hogy életem végéig ezeket a sebeket és a szüleimet okolom minden nehézségemért, vagy átváltoztathatom erőforrássá. Szerencsére a választási lehetőség a kezünkben van. Te melyik utat választod?

Gondoltál már az életed folyamára, mint egy mandalára? A mandala közepe, az indulás: a foganás és a születés pillanata.

300 évre visszatekintve 11 generáció, összesen 4094 elődöd áll az életed mögött. Gondoltad volna? 

Te hiszel a Mamában? - Hangzik el a kérdés ebben a kis történetben. És valóban, ha a születésem után nem találom az anyukámat, vajon tudok-e hinni benne később?

Az érintés gyógyít és boldoggá tesz - nem titok ez már a tudomány számára sem. De akkor mi a csudáért nem érintünk? Miért könnyebb egy kutyát, vagy egy cicát megérinteni, mint a gyerekünket, vagy a párunkat? Zavarba jövünk, elmenekülünk, elkerüljük az érintést. Olyan, mintha hiányozna a szeretetteli érintést felismerő kódunk...

Ki vagyok én?
A szememben a fény?
De hogyha a fény már a szememben nem ragyog,
Utána mond, én hol vagyok?

Sohasem leszek képes megfelelni az elvárásainak, bármit teszek. Egész életemben azért küzdöttem, hogy szeressen. Ha jól csináltam valamit az természetes volt, ha hibáztam, az megbocsáthatatlan volt. Néha úgy éreztem a puszta létezésem is indulatokat váltott ki belőle…

Tudom erősnek tűnik ez a mondat, és nem is nevezném ezt tudatos késztetésnek. Mégis, amikor elutasítom az ételt az olyan, mintha az életem utasítanám el.

Az anyaméh emlékszik, a sejtek emlékeznek, hordozzák a gyász, a veszteség szomorúságát. Az elvesztett magzat után túl gyorsan fogant baba szomorúságba, fájdalomba érkezik. Körülöleli és áthatja őt a gyász.